NE LOPJ!!!!

Hello! Jobban utána néztem ennek a dolognak, mármint nem csak elolvastam a és kitettem a közölni valót, de meg is néztem magamnak azt a mocskos szemétládát, aki ilyet tesz! És hihetetlen! Valaki tényleg képes többször is meglopni egyes írókat! És ha ez még nem lenne elég, folyton álnéven, és még csak nem is válaszol a rengetek kiosztásra, amit kap. + még valami üresfejű szőke, utolsó nagypicsájú kis kúrva a védelmébe veszi, hogy nem is Cárliii/Tami/Viv/vagy tudja a retkes büdös élet hogy ki, aki lop, hanem IVIt és ALICEt gyanúsítja! Pedig a hülye is láthatja, dátumok, olvasók és kommentek alapján, hogy egyértelműen az utúbb említett írók az áldozatok. Na mi ez ha nem felháborító? Legszívesebben kikaparnám a szemüket azoknak, akik ilyesmit tesznek! És úgy látom, nem is érdekli, hogy ezzel mekkora galibát okoz! Hogy szegény meglopott író, sír és vergődik, mert megvan kötve a keze. És ezek után szerintem senki nem érezheti biztonságban magát! Nem is tudom mit tennék az áldozatok helyében. Az biztos hogy nem írnék többet, legalábbis nyilvánosan nem. Csak tudnám hogy lehetne ennek véget vetni! Mert ez így nem mehet tovább! Ezt nem lehet elviselni!!!! Sziasztok! U.I.: Sajnálom hogy így kiborultam, hiszen úgy tűnhet, nekem semmi közöm mindehhez, de tévedés! Mind érintettek vagyunk ebben! Bárki lehet a következő! Önmagunkat is védjük azzal, ha segítünk Iviéknek a tolvaj ellen!

Fontos közölni való!

Kedves írótársaim! Szólni szeretnénk, hogy mostanába egy személy lekoppintja a töriket!Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIVNem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!Könyörgünk ezt tegyétek ki és irjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.Aki szórul-szóra másol az undorító!Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek! Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/ Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/ Kérjük ird kia blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk! Előre köszönjük:Alice és Ivi U.I.: Én csak átadom a lányok üzenetét!

Egy elejtett füzet - Alkonyat novellám

Ezt még elég régen írtam, szóval elnézést amiért olyan bénácska. Zsepi ajánlott hozzá... nem éppen happy end. Egyes részek elejéhez zene linket tettem bele, remélem eltaláltam az adott hangulathoz való musicot :) Aztán véleményezzétek szorgalmasan!^^

Karjaiban tartott, erősen a szemembe nézett. Én az övébe.

Mindketten ugyanazt láttuk: szerelemtől izzó tekintetet, némi fájdalommal. Nekem az fájt, hogy még mindig nem tudtam elhinni, ez a lény az enyém. És lehet, hogy nem is létezik, csak egy magamnak teremtett álomkép, én viszont mér testestül-lelkestül az övé vagyok. De nem bánom. Ha álom is, szép álom.

Edwardnak az fájt, hogy ő már tudta: velem lesz egy életen át – de nem tovább. Elhatározta, eldöntötte és erről a döntésről nem lehetett lebeszélni.

Talán ezért is csak a szememet nézte. Az évek múlásával a hajam őszbe hajlik majd, arcom, kezem ráncos lesz, én pedig betegessé és lassúvá válok. Fiatalságom gyorsan tovaszáll. Csak a szemeim maradnak ugyanolyanok. De még a fájdalom is más lesz. Félni fogok, hogy mi lesz vele, ha én elhagyom őt.

Lassan 10 éve már, hogy találkoztam vele ebben az esős kisvárosban. 10 év alatt már majdnem belenyugodtam a sorsomba. Majdnem! De ölelkezésünket általában pár perces csókolózás követte, mikor is én megpróbáltam túlfeszíteni a húrt. Edward pedig mindig egy kicsivel nagyobb mértékben lépte át a határt.

Lesütöttem a szemem és sóhajtva az Adonisz mellkasára helyeztem forró fejem.

- Ma is megpróbálkozol, akár tegnap vagy… - kérdését én fejeztem be, és egyszerre válaszoltam is rá.

- …vagy mint mindennap már lassan 10 éve.

- Nem adod fel, ugye? – hangja szelíden csengett.

- Úgy ismersz talán engem? – durcásan összeszorítottam a szám. Edward hangosan felnevetett és megcirógatott. Meglökte a hintaszékem, miközben dúdolni kezdte a nekem írt dalt.

- Nehogy azt hidd, hogy én most aludni fogok! – néztem a szemébe.

- Akkor mit szeretnél? – sugárzó mosolyt küldött felém, de én elfordítottam a fejem, nehogy elfelejtsek határozott lenni.

- Tudod te azt nagyon jól! – sziszegtem mérgesen, keserűségemben.

- Bella! – éreztem, ahogy ültében megmerevedik. Abbahagyta a hintáztatást. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük – összeszorított fogai közt szűrte a szót.

Ránéztem merev arcára.

- De Edward, miért teszed ezt velem? Megőrjít a gondolat, hogy hamarosan nem lehetünk együtt! Tudom, hogy azért csinálod, mert szeretnéd, ha a mennybe kerülhetnék, de mit ér a legszebb világ, tele gyönyörű angyalokkal, ha az enyém, a legszebb nem lehet ott? – szememből könny serkent ki. – Nem teheted ezt velem! Sem magaddal! Miért ítélsz engem örök szenvedésre, egy olyan helyen, ahol mindenki boldog, és a párjával lehet? Csak én leszek egyedül! Te meg idelent, a Földön fogod kínozni magad. Miért jó ez neked? – ordítottam. Keserűségemben a mellkasát kezdtem el verni az öklömmel, bár ez nekem jobban fájt, mint neki, majd megragadtam a pulcsiját és belezokogtam könyörgő, akadozó hangon: - Ne tedd ezt velünk!

Lassan újra hajtotta a hintaszéket és folytatta a dúdolást. Nyugtatni próbált, ám én csak zaklatottabb lettem. Arra gondoltam, talán a mennyországban az angyali melódia elfeledteti velem, ezt a kedves dallamot. Nem fogom újra hallani az Ő dalát! És ez őszintén elkeserített.

- A pokolba vele! – Még egyet ráütöttem, mire Edward keményen megmarkolta a csuklómat és eltolt magától. Mélyen a szemembe nézett. Nem engedett el miközben, visszaügyeskedett pár cm-re magától, és az ajkaival letörölte a könnyeimet. Érintésére kirázott a hideg és kipirultam.

A lelkem megnyugodott, de a szívem hevesebben kezdett verni. Láttam rajta, hogyha tudna, ő is sírna. Szeméből még nagyobb fájdalom ömlött rám, mint eddig. De láttam benne még valamit. Kemény, megmásíthatatlan elhatározást, és akaratot.

http://www.youtube.com/watch?v=Yj6MjMpbneM

Gyengéden két keze közé fogta a fejem. Karjaim ölembe hulltak. Engedelmessé váltam. Tudtam, mi következik. Szerettem és akartam ezeket a pillanatokat.

Edward hideg ajkaival megcsókolta a homlokom, az orrom, az arccsontom. Ajkait rajtatartotta a bőrömön, úgy haladt le a nyakamhoz. Mélyen beszívta a levegőt. Élvezettel szagolt bele a kulcscsontomnál lévő gödröcskébe. Arcát a vállamhoz simította. Zihálva ki- és belélegzett, majd a fülem tövét csókolta meg.

- Azért el ne felejts levegőt venni! – susogta édesen és hangjában újra volt egy kis gúny, kitudja mióta először.

Végre oxigénhez jutottam, mikor Edward hideg tenyerét a nyakamra tette. Érezte forró vérem lüktetését.

Beletelt pár percbe, mire újra sorra vette ajkaival a lecsukott szemhéjam, a halántékom, az állam és a szám sem hagyta ki egészen. Az alsó ajkamat súrolta az övével. Nem telt időbe, birtokba vette a szám és megcsókolt, kezével átölelte a derekam és magához húzott. Én átkaroltam hideg nyakát és beletúrtam bronz-barna, néhol vöröses hajába.

Már éppen kezdtem volna belelendülni, mikor elhajolt. Izgalomtól csillogó szempár perzselte arcomat, de azért álltam a pillantást.

- Szeretlek, akármi is fog ezután történni! – suttogta lázasan, aztán újra megcsókolt, most már vadabbul.

Amit én szoktam, azt akkor ő tette. Elnyílt a szája, és én akadály nélkül élvezhettem csókja édes, émelyítő ízét. Nyelvét áttolta a számba és most először, úgy istenigazából csókolni kezdett.

Nem értettem semmit, de nem is akartam. Csak hagytam, hogy magával ragadjon az élvezet.

Eddig oldalra fordulva ültem az ölében. Áttettem az egyik lábam az oldalára, hogy vele szembe kerüljek. Szorosan hozzásimultam, mire felállt és én már azt hittem itt lesz vége. Ijedségemben kinyitottam a szemem, de már meg is nyugodtam, mert az ő levendula szemhéja csukva volt. Visszasüppedtem a csók mámorába.

Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, ő pedig a jobb kezét a fenekem alá csúsztatta, hogy megtartson.

Edward kiszakította magát a csókból, mire én fájdalmasan nyöszörögtem, jelezve, hogy nekem nem tetszik a dolog. Kezelésbe vette a nyakam, szerelmes szavakat suttogott a bőrömbe, hogy azt bizsergesse finom leheletével. Hátravetettem a fejem, a jeges érzés hatására, mikor mellkasomhoz ért. Tüzelt a testem, minden porcikám kívánta Edwardot, aki most teljes spontánsággal, visszafogottság nélkül megadja nekem azt, amit eddig még senki.

Letett az ágyra, hogy kényelmesebben kibújtathasson a pólómból.

Hátra dőltem és várakozóan néztem a fiúra. Miután levette a pulcsiját, megbabonázva nézte a mellkasomból kiemelkedő melleimet. Óvatosan simította végig az eddig érintetlen bőrfelületet. Gyengéden bánt velem, akár egy porcelánbabával. Jobb kezét a derekam alá csúsztatta, hogy feljebb húzhasson, mert a lábam lelógott. Hideg bőre fájdalmasan égette az én forró testemet, amibe belenyögtem, mire Edward megélénkült és újra kezelésbe vett. Csuklómhoz hajolt, mélyen beszívta a vérem lüktető illatát, majd megcsókolta. Kezemet a hátára húzta, majd a másikat is, és kis csókokkal borította a melleimet. Minden érintésére felszisszentem, vagy felnyögtem. Ilyenkor a körmömet belevájtam Edward sima, kemény húsába. Meg se érezte. Két mutatóujját végigsimított az oldalamon. Mikor a derekamhoz ért kigombolta a nadrágomat, és egy mozdulattal leszedte rólam. Megfogta a lábam, és finoman simította végig jeges kezével.

Hirtelen elegem lett a várakozásból. Elhúztam a lábam, felültem, megfogtam a fejét és megcsókoltam. Úgy húztam az ágyra. Ügyesen kitapogattam, és lehámoztam róla a farmerját, és magamra húztam egész testével. Felkiáltottam, ahogy a márványtest hozzám simult. Úgy tűnt, hallom a bőröm sercegését. Éreztem, ahogy a vágy benne is nő.

Lekerült rólunk az utolsó ruhadarab is. Szenvedélyesen megszívta a nyakam. Felizgulva sikkantottam. Edward még egy darabig eljátszott minden porcikámmal és élvezte a nyögéseim szenvedését, mikor végre átkulcsoltam a lábammal és magamra húztam.

Kemény hideg teste az én forróságomba olvadt, amit még egy csókkal pecsételtünk meg… akkor először.

Nem sokkal az után a téli éjszaka után megesküdtünk – Alice nagy örömére. Szegény lány már évek óta unatkozott.

Kis, békés esküvő volt. Nászútra Vancouverbe mentünk, Carlise barátaihoz. Sajnos a nászéjszakának eredménye nem lett, de azért próbálkoztunk. 36 évesen született egy különös kislányunk. Akkor már Charlie rég meghalt – egy „vadállat” támadta meg – Renée pedig tovább utazgatott Phillel. A ház rám maradt, mikor én Cullenékkel éltem. De azért, amikor Edwardnak kedve támadt lefeküdni velem, visszajártunk a régi szobámba, ahol már csak az ágyam volt – a hintaszéket magammal hoztam szerelmem kérésére. Nem szerettem a Cullen házban csinálni, mert elég hangos voltam, és kellemetlen gondolat volt számomra, hogy meghallanak. Edward akkor már nem félt, hogy bajom esik, mert bízott magában.

De amikor megöregedtem, a viszonyunk újra olyan lett, mint az elején. A testi kapcsolatunk határait élesen meghúzta. Azt mondta, vigyázni kell a szívem épségére, mert már nagyon gyenge. Egy idő után már csókot sem adott, mert egyszer összeestem és alig bírtak felkaparni a földről.

Az öregkoromat békésnek és boldognak mondanák a kívülállók, de a család összes tagja jól tudta, mennyire zaklatott voltam a közelgő végtől. Állandó stresszben éltem, már a tükörbe sem mertem belenézni. És az ügyetlenségem egyre nőtt, így Edward egy pillanatra sem hagyott magára. Már nőnek sem éreztem magam. Sokkal inkább hasonlítottam egy ráncos, béna, tehetetlen, haldokló mazsolára. Bárcsak Edward megmentett volna szőlőszem koromban! Akkor még mindig feszes lenne a bőröm, és lendületes a járásom. De nem! Neki meg kellett várnia, amíg összeaszalódok! Ezek a gondolatok jártak egyfolytában a fejemben.

Csak akkor nem mikor délutánonként Edward odaadóan a szemembe nézett, és felelevenedtek azok a forró éjszakák…

Utolsó reményem a lányom maradt, Renesme. Azt hittem majd ő átváltoztat. De ő sem tette meg, ahogyan Carlise, Alice, és Emmett sem. Talán ők még képesek lettek volna rá. Nekik Edward tiltotta meg. A lányom, pedig ha tudott volna, sem segített volna rajtam, mert ő többet volt Rosalie-vel, mint velem. Rose-zal kibékültünk, és Renesmén töltötte ki az anyai hajlamait. Tulajdonképpen nem is az én lányom volt, és ezért esélyem sem maradt, hogy vámpírrá legyek én is.

http://www.youtube.com/watch?v=nSNTd5QwrHk

Halálos ágyamon feküdtem. Már egy hete nem bírtam felállni. Mindenki az ágyam mellett állt. Éreztem, hogy közel a vég. Elmeséltem nekik a szőlőszem-mazsola gondolatmenetet, mire Edward halkan, szomorúan felnevetett.

- Te most is az én Szőlőszemem vagy! – megsimogatta ráncos arcom.

- Alice! – szólítottam az apró lányt. – Köszönöm a segítségedet mindenben! – sírva néztem gyönyörű, fiatal arcára. – Nem tudom a hálámat kifejezni! Annyira sajnálom, hogy így kell véget érnie.

Alice szeme kivöröslött, látszott, hogyha tudna, sírna. Hozzám lépett és szorosan megölelt, aztán visszaállt a többiek közé.

- Jasper! Neked is köszönök mindent! Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy néha gondot okoztam! – gondoltam vissza azokra az alkalmakra, mikor Jaspernek az erdőbe kellett menekülnie, nehogy nekem ugorjon. Akkor még csábító volt az illatom… most már csak elhaló. Ő is megölelt, de már nem esett nehezére.

- Nem tesz semmit! Kárpótolják azok a pillanatok, mikor előttünk csetlettél-botlottál. – halvány, gyenge mosoly tűnt fel arcán.

- Rosalie! Örülök, hogy végre elfogadtál, és hogy helyettem is anyja voltál a lányomnak! – látta, hogy nincs több mondani valóm, úgyhogy sietősen megölelt.

- Emmett, te kis mókamester! Te mindig meg tudtál nevettetni. Örök hálám érte! És köszönöm a védelmed is!

- Most akkor hát Nagyinak, vagy Mazsolának hívjalak? – nevetett, de a szeme sírt.

Hisztérikusan felzokogtam. Megnevettetett. Megint!

Edward felmordult, a többiek pedig a szemüket forgatták, mialatt Emmett majdnem összeroppantott az ölelésével.

Mikor már kaptam levegőt, a második anyámat hívtam magamhoz:

- Esme! Köszönöm neked, hogy ott voltál mindig, amikor szükségem volt egy anyára! Tanácsot adtál, és mindig segítettél – hüppögtem.

Miután megölelt, szólítanom sem kellett, Carlise már mellém térdelt és öreg kezem az ő márvány tenyerébe fogta.

- Te mindig támogattál! Sohasem hagytál cserben! Köszönöm mindazt, amit értem tettél, és azt a sok alkalmat, mikor az ügyeleten elsőként fogadtál!

- Hiányozni fog az én állandó páciensem! – homlokon csókolt.

- Drága lányom, Renesme! Gyere ide, kérlek! – megfogtam a kezét, és mélyen fekete szemeibe néztem. Ő még nem volt vadászni. – Sajnálom, hogy nem lehettünk többet együtt, de talán neked így a jobb…

Nem mutatott különösebb megbánást. Úgy viselkedett, mint Rose. De mintha egy kicsit megremegett volna a szája. Miután megölelt, Edwardhoz fordultam. Arcát már csak foltokban láttam a könnyeimtől. Kértem egy zsebkendőt és megtöröltem a szemem. Újra megcsodáltam gyönyörűségét. Az alkonyat utolsó fénysugara beömlött az ablakon, és gyémánt bőre ezer szikrában verte vissza.

- Neked nem tudok semmit sem mondani. Te mindent tudsz! Már csak azt sajnálom, hogy nem akartam jobban. Hogy nem vettelek rá, hogy változtass át. Talán, mert bíztam benned, hogy nem hagysz szenvedni. De amikor rájöttem, hogy mégis, akkor már késő volt. Már nem akartam így tovább élni – újra zokogni kezdtem. – Csókolj meg, kérlek!

Leült az ágyam szélére, két kezébe vette az arcom, magához bilincselt a pillantásával. Lesütöttem a szemem, és ő megcsókolt. Előbb a szemhéjam, az orrom, az állam, majd hideg szája szorosan az enyémre záródott, mint régen. Egy pillanatra újra 17 évesnek éreztem magam, mikor a szívem vadul meglódult. Nehezen vettem levegőt, ijedten kaptam Edward keze után. Carlise lépett oda hozzám, hogy megmérje a pulzusom.

- Kicsit felizgattad! Nem bírja már a szíve ezt a hevességet! Bella, légy szíves nyugodj meg!

Lassan csillapodni kezdett a dobogás és jobban lettem. Alice Jasper mellére borulva zokogott.

- Alice, kicsim! Menj ki nyugodtan! Ti is! Nem kell, hogy lássátok! – szóltam elgyengült hangon.

- Maradok! – rám nézett azokkal az arany szemeivel. Pirosak és duzzadtak voltak. Arca fájdalmas képpé torzult, szája remegve legörbült. Soha nem láttam a vidám kis Alice-t ilyennek.

Rosalie megindult az ajtó felé, mire Emmett sziszegett neki valamit, majd a szőkeség visszasziszegett és kirontott, utána Renesme. Emmett lesunyta a fejét és értetlenül maga elé bámult.

Ugyan én nem hallottam semmit, még is tudtam, hogy azért mentek ki, mert unták már.

Edwardra néztem. Nem törődtem dühödt remegésével, sem a többiek csalódottságával.

- Eljött az időm! – rám kapták tekintetüket. – Ha lehet, megkérnélek titeket, hogy hamvasszatok, és a hamvaimat szórjátok szét azon a mezőn! – Edward értette. – Edward, ígérj meg valamit!

Megszorította a kezem.

- Akármit! – vágta rá, de érezte, elhamarkodott ígéret volt.

- Élj, ameddig csak lehet! – arca meggyötörté vált. – Hagyd, hogy elmúljon a szerelmed irántam!

- Soha! – ordította keserű hangon. Elmosolyodtam.

- Ne harcolj ellene! Az idő minden sebet begyógyít, és neked van bőven időd! Ja és még valami! Ess szerelembe megint! – keze remegni kezdett. – Azt a lányt ne hagyd szenvedni, mint engem! Tedd vámpírrá, és légy boldog! Szeretlek, életem! – kezem elengedett, szám nyitva maradt, szemem még mindig Edwardra nézett, de már nem látott semmit. A mazsola élete lejárt. Edward pedig felordított és testemre borulva zokogott.

http://www.youtube.com/watch?v=pTGUNfIljVY&feature=related

Most egy padon ülök a Mennyország napsütötte, tiszta parkjában. Körülöttem járkáló halottak. Érdekes… pont, mint én. De az még érdekesebb, hogy a koruk változik. Olyanok, amilyennek érzik magukat.

Szóval itt ülök a padon, és mosolyogva írom meg az életem.

Ez is érdekes! Nem tudok sírni, sem haragudni, szomorkodni. Semmilyen negatív dolgot nem érzek. Pokoli ez a hely! Utálom, mint a bűnt! Nem régóta vagyok csak itt, úgy párszáz éve, ami napoknak telik. El vagyok zárva a Földtől. Pedig szívesen megnézném, hogy hogyan boldogul az én egyetlen vámpírom.

Heh… pont olyan a Mennyország, mint amilyennek elképzeltem. Angyal melódia hangzik fel, de én csak az Ő emlékét kutatom! Az Ő dalát akarom hallani!

Ha tudnék olyat, akkor zaklatottan keresgélném a dallamát… de csak nyugodtan megy.

Mellettem egy gyönyörű, fekete hajú, csodaszép, kékszemű, sápadt lányka ül. Vékonyka, olyan 17 évesnek érezheti magát. Mosolyog, de szemében látom, sírni, tombolni akar. Csak pár perce ült a padra.

Végre eszembe jut a dallam. Óvatosan, először ügyetlenül, magamban dúdolom, majd hangosabban, és végül megtalálom az igazi hangszínt. Valódi örömmel tölte el, hogy fel tudom idézni a dal segítségével az arcát.

- Te meg milyen szerzet vagy? – a mellettem ülő lány, boldogan vigyorogva kezd el rázni, de inkább lenne ijedt.

- Bella vagyok! Most éppen Szőlőszem. – nézek rá furcsán, de tovább dúdolok.

- De te honnan ismered ezt a dalt?

- Miféle dalt? Amit az angyalok játszanak?

- Nem! Amit dúdolsz! Ez Edward altatódala. Hagyd abba! Ez nem a tiéd! – tovább rángat.

- Mi van? Te honnan tudsz a dalomról? – fagyok le.

- Ez nem a te dalod! Ezt Edward írta!

- Igen! Nekem írta! – annyira idegesít, hogy maximum értetlen pofát vagy boldogot tudok vágni…

- NEM! – most már feláll és kikapja a füzetet a kezemből. Nem szólok semmit.

Pár percnyi néma döbbenet után megszólal: - Te lennél Bella?

- Ez a nevem! – nekem még mindig nem esik le.

- Alice mesélt valami Belláról, akit Rosalie utált és Renesme anyja, meg Edward fele...

- Ez most valamiféle vicc? – ordítom. – Honnan ismered Cullenékat?

- Gyerekkori jó barátom volt Alice és… - kezd bele a mesébe.

- Várj! Mikor születtél?

- 2505- be.

- Tessék? – a döbbent fej most pont passzol. – Majdnem 500 éve, hogy meghaltam?

- Te olyan régen éltél? – nevet.

- Mesélj tovább! Ja, de mi a neved?

- Melissa, de szólíts csak Mell-nek.

Kiderül, hogy Mell Alice kapcsán ismerte meg Edwardot. Megkedvelték egymást, aztán összejöttek, és Edward elmondta, hogy ők vámpírok, mire Melissa el akart menekülni, de Edward megnyugtatta. Végül is ugyanaz volt a sorsa, mint nekem, csak ők nem feküdtek le, és nem szült gyereket. És őt egy másik csapat vámpír ölte meg. Amúgy meg árva, és az árvaház alapítója Alice.

- Tehát Edward betartotta az ígéretét. Vagyis… majdnem. – motyogtam magam elé.

- Tessék?

- Semmi, csak hangosan gondolkodtam. Na és, hol van az, az árvaház?

Mikor a címet meghallottam, felnevettem.

- Ott laktam. Én Alicere bíztam a házat. Tudtam, hogy valami értelmeset kezd majd vele. Na mesélj még!

- Hát, Alice mesélte, hogy Edward esténként azért nem akar velem lenni, mert olyankor egy titkos helyre kóborol. Egyszer utána is ment, és hallotta, ahogy zokogott, és a nevedet kiáltotta. Alice mondta, hogy még mindig szeret. Persze én ezt tudtam, hiszen érezni lehet. Nem teljes szívéből volt az enyém. Sőt, még mindig a te Edwardod!

- Tényleg? – legszívesebben bőgtem volna.

- Igen.

- Na és a lányommal mi van?

- Otthagyta Rose-t, és állandóan az apjával járkál este, arra a helyre. Sokat vannak együtt, és mindig kéri a többieket, hogy meséljenek rólatok. Edward vele a legboldogabb. – szomorúan sóhajtott.

- Hmm… és Edward nem mondott semmit?

- Nem.

Ezután is sokszor beszélgettem még Melissával, kíváncsi voltam, mi van velük. Aztán egyszer a parkbeli kútba ejtettem a füzetemet, amit azóta is írtam. Egy angyal azt mondta, a Földre fog esni, arra a helyre, amire éppen gondoltam.

Úgy sejtem, Edward hamar rátalált, és most jobban szenved.

De én várom már a pillanatot, amikor alkalmam nyílik visszatérni. Azt még nem tudom, hogyan… Talán ha angyallá válok, vagy ha eljön a végítélet… ki tudja?

Befejezem!

Kedves olvasóim! Amint látjátok, ismét van netem (halleluja) kitudja meddig még (ismerve anyámat..). Nem ragoznám a szót, igazából csak egy dolgot szeretnék bejelenteni: a nyílvános napló írást befejezem! Sokat gondolkodtam rajta, és be kell látnom, Alexának igaza volt: szar ha mindenki tud mindent, és én éppen ezért nem mondtam el mindent, egészen... De hát akkor mi értelme lenne a napló írásnak, ha nem mondhatok el mindent egészen, őszintén. Ha történik valami fontos, nagy esemény, vagy csak nagyon ki akar jönni, valamilyen élmény, vélemény, természetesen megírom. És nővérem esküvőjéről és babájáról is mindenképpen teszek fel képet. Továbbá úgy gondoltam, novellákat, más történeteket is teszek fel.^^ Puszi: Gugóca