Nem bírtam tovább!
Túl dühös voltam. Túl tehetetlen. Túlságosan fájt. Túl jól ismertem ezt az érzést. És túlságosan szerettem ezt a kis lényt. Rosszul viselem a halált, ez tény.
Kezdem az hinni, hogy direkt mindig, mikor jól érzem magam, mikor gondjaimat feledem, mikor kezdek egyenesbe jönni, mikor minden jól alakul, akkor az élet elvesz tőlem egyvalakit, akit szeretek. Aki jelent nekem valamit, hogy emlékeztessen rá: sebzett, megtépázott, kigúnyolt és magányos vagyok. Hogy emlékeztessen a fájdalomra, arra, hogy mit éreztem akkor.
De emlékszem! Nem kell mindig emlékeztetni. Minden este, mielőtt könnyes szemmel lefekszem, ő rá gondolok. És eszembe jut mekkora világ omlott össze bennem, mennyire fájt. Mintha valaki húsomat szaggatná csikokra. És a hiánya, ami soha nem múlik. Amit érzek azóta, hogy elhagyott engem, és azóta hogy itt hagyott mindannyiunkat.
És ilyenkor, ebben a fájdalommal teli pillanatban hiányzik minden és mindenki. Igen, mindenki. Az apám, akinek az arcát csak képekről ismerem. A nagymamám nővére, akihez minden hétvégén ellátogattunk, és az utolsó nyarat nem töltöttem ott. Hiányzik Zulu, akivel isten tudja milyen rég nem beszéltem, meg Eszter és Kati, akikkel alig találkozom. És hiányzik az összes mellékági rokon, akikkel a gyerekkorom töltöttem. És hiányzik a mamám régi, hatalmas és csodaszép kertje, a szőlőlugas, a kis hinta, a hűs ház és annak illata. Hiányzik az önfeledt gyerekkorom, és az, hogy azt hittem, jó dolog felnőni; amikor még csodáltam a nagy, és okos felnőtteket (jó nagyot tévedtem). Hiányzik az összes barátnőm akiknek a barátságát elvesztettem (egyaránt azok, akik elkurvultak, és akik megtagadtak). Hiányzik az összes barátom, és azok a fiúk, akiket meg- illetve akikbe beleszerettem. Hiányzik Osy morajló hangja, Zéé meleg keze és illata, Majszi ragyogóan kék szeme, és Beni egész lénye (a mély hangja, beleremegtem amikor megszólalt;a gyönyörű mohás földre emlékeztető szeme, az erős karja, finom szája). Mert ugye a szeretet nem múlik, csak elnyomja valamilyen más érzés. Hiányzik a tűz, a melegség. Hiányzik a keringőnk. Hiányoznak a csodaszép és felhőtlen napok. Hiányzik az össze örömteli pillanat. Hiányzik Nanamii és a házuk, és az a békesség ami körüllengte. Hiányzik a hűs nyári szellő. Hiányzik a Tolnay utolsó tanéve (annak ellenére, mennyire ideges voltam mindig). Hiányzik a hosszú hajam, és a már rövid csigás göndörsége. Hiányzik a nyár forró, fullasztó hősége. Hiányzik a meleg, sós tenger. Hiányzik Böbe, akivel nem tudok elég időt együtt tölteni. Hiányzik Dóra, a nyári barátnőm. Hiányoznak a szeptember esős estéi. Hiányoznak az áttáncolt esték. Hiányzik az összes elhunyt kisállatom. Hiányzik a boldogságom!
Sok dolog hiányzik. Sokat hibáztam. Sok dolognak vége lett. És tudom, hogy sok dolgot én rontottam el. De azt is tudom, hogy semmit nem tudok kijavítani/helyrehozni.
Hiányzik Lily, Kormi, Garfield, Kitty és most Mirci is, aki mindig odabújt hozzám és az orrát dorombolva dugta a lehajtott fejem alá, hogy ne szomorkodjak. Mindig ott volt, ha fájt valami, mindig megértően miákolt egyet és mindig vígasztalóan dörgölődzött hozzám. Most ki fog? Egyedül maradtam mint az ujjam.
De miért pont ő? Mindig ugyanaz a kérdés és ugyanaz a fájdalom.
Nem bírom tovább!
Legördült az arcomon egy könnycsepp. És aztán még egy. És már nem bírtam visszatartani. Nem zokogtam fel hangosan, azt nem engedhettem meg magamnak, helyette visszafogott sírásba kezdtem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a barátaim ott vannak, és vígasztalnak.
Elrejtettem egyikük vállába az arcom, mert szégyelltem a könnyeimet.
Gyerekes dolog sírni, és mégis oly jóleső.
Sokan vannak mellettem és mégis magányos vagyok.
Tudom, hogy egyedül vagyok. És azt is tudom, hogy ezt csakis magamnak köszönhetem.
Gyenge vagyok. Gyenge vagyok, mert elütötték az egyik cicámat (megint) és elsírom magam. És mert tudom, hogy látják, fáj. És érzik, mennyire bizonytalan talpakon állok. És tudják, hogy nem bírom összeszedni a széthulló világom darabkáit. Mert elcsuklik a hangom, vagy remeg, amikor nem kéne. Mert megremeg a szám, ha rá gondolok. Mert reszketek mikor félek. Mert ha valaki, akit érdekel is mi van velem, látja, mikor a szemembe néz, hogy van egy sebem, s hogy az újra és újra felszakad. Gyenge vagyok, mert elpirulok, ha zavarba hoznak, és mert nem vagyok képes szem rebbenés nélkül tűrni, ha valaki kegyetlen és igazságtalan. Mert remélek. Gyenge vagyok mert érzek, és szeretek.
Ne gúnyolódjatok valakin, ha egy rossz szóra elsírja magát. Nem ennyire érzékeny, csak lehet, hogy eszébe jutott mi mindent vesztett el és hiányzik neki. Soha nem tudhatjátok mire gondol, ki jut eszébe, mitől olyan szomorú. Értsétek meg!
Hiszen nektek is fáj valami! Mindenkinek fáj valami. Csak lehet, hogy ti jobban titkoljátok.
És legyetek figyelemmel egymásra! A tetteiteknek következménye is van. Ne csinálj olyat, amivel másnak fájdalmat okozhatsz, mert nem tudhatod meddig bírja....mikor telik be a pohár.
