Utóbbi pár napban -magamat is meglepve- eszembe jutott, hogy hiányzik a blogolás. Hogy vagyok már olyan állapotban, hogy legyenek gondolataim, amik publikusak, és hogy AKARJAK beszélni róluk.
És habár nem garantálom, hogy napi rendszerességgel fogok írni, megpróbálok hetente minimum egy bejegyzést közzé tenni. Mostanában úgyis sokat vagyok gép előtt. Igaz, hogy még kevesebb időm van, mint tavaly volt, de most legalább a gép miatt nem baszogatnak. És este úgyis feljövök -.-'
Ami történt, megtörtént, és habár fáj, és vérzik, kezdek hozzászokni. Nem akarok róla beszélni, elég ha annyit tudtok, hogy akkor bennem is meghalt valami....
Egy hónapja még előszeretettel kérdezgettem magamat : "Hova húz a szíved?" És mindig azt a választ adtam magamnak, hogy: "A temetőbe..." Tudom, tudom, ijesztő ilyeneket gondolni, de én ezt így vezettem le. És ez még egy lájtosabb dolog.
De ennek vége... Legalább is megpróbálok végetvetni neki... Ne értsetek félre! Nem akarom őt elfelejteni! Nem is tudnám, de ha tudnám, sem lennék hajlandó ilyesmire. Csupán annyi változott meg, hogy hajlandó vagyok élni -nélküle.
Néha úgy érzem, saját magammal bírkózom. Az egyik felem élni akar, a másik halni. Az egyik szeretni, a másik haragudni. Az egyik felejteni, a másik emlékezni. Az egyik ragaszkodni, a másik elengedni. Az egyik nevetni, a másik sírni...
és nem tudok dűlőre jutni...mégis úgy tűnik, az élni akaró erősebb, és ez néha bűntudattal tölt el. Néha hülyének érzem magam, hogy így ragaszkodok. Mert lehet, hogy csak én fújom fel így a dolgokat...őszintén szólva, magamat sem vagyok képes megérteni, és indokom is csak egy van: Hogy átkozottul szeretem.
A környezetem sem ért velem egyet, de legalább elfogad, bár ösztönöznek a haladásra. Sokáig haragudtam is rájuk, hogy miért élik az életüket. Miért kelnek fel minden reggel, és kezdik a napot, és folytatják és várják a következőt, amikor én annyira szeretném megállítani, vagy méginkább visszapörgetni az időt...
De főleg a nevetés zavart. Amikor számomra meghalt minden, akkor is hallottam mások nevetését, és bántotta a fülem... Ma már velük nevetek. És habár fura érzés, de szívből jön :) Régen haragudtam magamra egy mosolyért is, pláne a nevetésért... és nem tudtam igazán őszintén nevetni... éreztem a blokkot magamban, ami mára feloldódótt. Nem győzöm hangsúlyozni milyen fura ez a helyzet, mert tényleg fura... hogy boldog vagyok!
Fáj ez a szó, fáj a lelkiismeretemnek, de akkor is! Boldog vagyok, a fenébe is! Nagyon sokat köszönhetek a barátaimnak.... mindent nekik köszönhetek! És nagyon hálás vagyok érte!
Elkezdtem élni, én is megindultam, és hagyom, hogy folyjon, hogy haladjon és körülöleljen az idő... már nem akarok a múltban élni! Azon nem lehet változtatni, és ezt el kell fogadnom.
Még mindig hiányzik, még mindig nem telik el úgy óra, hogy ne gondolnék rá, és nem tagadom, még mindig elsírom magam, ha eszembe jut, és nem látja senki. És ez soha nem is lesz másképp. Ne is legyen! Ez a fájdalom velem él, és szükségem van rá, hogy mindig emlékeztessen rá!
De nem leszek depresszív! Ha Ő szóba jön, meleg érzés tölt el (szeretet) és elmosolyodom. Mosolygok az emlékén. :)
Nem akarom elkiabálni, de talán most az életem jó irányba halad. Igaz, kicsit megkomolyodtam, és megkeményedtem, de vidám vagyok, és régóta most először életerősnek érzem magam.
Az iskolában próbálom odatenni magam -persze néha becsúszik pár egyes-, szórakozom a barátaimmal, ismerkedek, sportolok(annyira jól esik), próbálok odafigyelni magamra, rendbe tenni körülöttem mindent. És ez jó hangulattal tölt el. Mi több! Kicsattanok! És nem kellenek hozzá pasik, csak barátok:) nem sok -nem az a fajta vagyok, aki maga köré toboroz 100 embert és ebből 1 sem lenne fontos számára-, csak egy kis csoport, akiket ismerek, akiket szeretek, és akikre -tudtommal- számíthatok, ha szükségem van rá!
És az a fura, hogy tényleg ilyenkor kerül elő mindenki :) Amikor szükség van rájuk! Nem győzöm mondani, hogy szeretlek titeket!
Persze azért nem vetem meg a fiúkat sem, de nem áll szándékomban bepasizni. Semmit nem akarok eröltetni. Ha jön valaki, mérlegelni fogom a lehetőségeimet, és ha úgy tartja kedvem, élek velük. Próbálok mindig csak a következő lépésre koncentrálni. Majd meglátjuk mi leszek, ha nagy leszek, mi lesz velem egy év múlva... annyira lényegtelen. Mert egy dolgot biztosan megtanultam:
Az élet bármikor véget érhet, és rohadtul nem érünk rá tervezgetni! Élem az életem amíg tart, és addig mindent kiélvezek! Kettőnk helyett fogok élni!!
Na csoki!
